Szilágyi Márta: Boszkoi
Régi könyvekben gyakran olvashatjuk, hogy egy szíriai szekta tagjai a szabad ég alatt éltek, és nyers füvet legeltek, el is nevezték őket legelő aszkétáknak (görögül boszkoi).
Ezt a kijelentést több ponton is helyre kell igazítani. Sosem volt ilyen szekta, de Egyiptomban, Palesztinában, Mezopotámiában és a Közel-Kelet egyéb országaiban, a kereszténység első évszázadaiban sok jámbor ember hagyta el a bűnös városokat, hogy a pusztaságokban vagy az erdőségekben keresse a megigazulást. Egyszerűen éltek, hiszen ilyen körülmények között nem is lehetett másként, de arról szó sincs, hogy legeltek volna. A boszkoi ugyanolyan gúnyolódás, mint a fűevő vagy kórórágó, ahogy éretlen emberek ma is szívesen nevezik a vegetáriánusokat.
Az ókorban szenzációnak számíthatott, ha felfedeztek egy olyan csoportot, amely nagyon jól megvolt az akkor fejlettnek vélt civilizáció nélkül, és mindenféle rémtörténetet meséltek róluk.
Hajukat és szakállukat sosem vágják, ezek a vad külsejű emberek úgy járnak-kelnek a legelőkön, mint a barmok, az egész idejüket imádkozással és zsoltárénekléssel töltik, ha megéheznek, a körmükkel tépik ki a füvet és az ehető növényeket, meg sem főzik az ebédjüket.
Meztelen testüket csak a hosszú haj fedi. Nyomorúságos életet élnek, és ezeket az emberi állatokat semmi sem különbözteti meg az igazitól.
Gyakran barlangokban és lyukakban alszanak, amelyeket már elhagytak a vadállatok, homályos gödrökben vernek tanyát, és Thébaisz környékén a márványbányák örökre megőrzik az emléküket.
A Niszibisz környékén élő boszkoik csak annyi engedményt tettek a civilizációnak, hogy kézi sarlóval vágták le az ebédre szánt füvet.
Gyakran nevesítik is ezeket a legelő aszkétákat. Így élt volna athéni Szent Márk, aki 95 évig ki sem lépett a barlangjából, nem látott sem embert, sem állatot. Szent Antal egy megürült római erőd romjai között tanyázott, egyiptomi Szent Makariusz egy nátronsivatagban. Egyiptomi Mária fiatal korában híres prostituált volt, és a szerzők sosem mulasztották el, hogy felidézzék ennek a korszaknak a legemlékezetesebb eseményeit. Megtérése után Mária visszavonult a sivatagba, megszokásból továbbra is meztelenül járt, vezekelt, legelt, és egy alkalommal átgyalogolt a Jordán folyón.
A gúnyolók mellett akadtak csodálók is, akik a legelés mellett különösen azt becsülték bennük, hogy sosem mosakodtak – a fürdés ördögtől való, és a piszkosságot még Európában is sokáig a szentség egyik jelének tekintették.
Szent Ephrem hosszú himnuszt írt a legelő aszkéták dicsőítésére, és Szíriában ezt a dalt énekelték róluk:
Jó falatok helyett
Füvet esznek, gyökereket rágnak,
Sötét barlangokat
Választanak szerény lakóháznak.
Sziklapárkány szélén ülnek,
Mint a madarak,
Letépnek egy marék füvet,
Ami megmarad,
Ott hagyják, és tovább mennek onnan,
Mert hallották a tanítást:
Ne bízz a vagyonban!
Ne törődj semmit a holnappal,
A holnap önmagáért van.
A régi szerzők közül csak kevesen látták reálisan a valóságot: a remeték azt ették, amit a sivatagban vagy az erdőben találtak, kedvelték a dióféléket, az aszphodélosz gyökerét és egy bogáncsfajtát. Néha azzal vádolták őket, hogy belopóznak az őrizetlen kertekbe, és kiszolgálják magukat. De a legtöbbször nekik maguknak is voltak kertjeik, zöldséget és gyümölcsöt termesztettek, még öntöztek is forrásvízzel, vagy ciszternákban gyűjtött esővízzel; alkalmilag elfogyasztották a vadon termett növényeket, még a vad hagymát is, amely olyan keserű, hogy főzés nélkül nem is lehet megenni.
A boszkoi legendák azonban szívósan tartják magukat, és időnként ma is felbukkannak, lehetőleg illusztrációkkal. Milyen kár, hogy a valóság sokkal józanabb, mint a fantázia.