Szerző: ata » 2007. jan. 26., pén. 18:29
Néhány hete motoszkál bennem az az érzés, melyet megfogalmaznom nem sikerült 3db A4-es oldalnál kevesebben.
Erre elővettem az Észak-amerikai magyar sajtó egyik legolvasottabb példányát, és mi van benne?
Végh Attila munkatárs cikke a Magyar Hírlapból, amelynek aláhúzott része fején találta a szögemet. Kívánom Nektek is!
Meghalni a hazáért
Ebéd után üldögélek otthon, és az emésztést segítendő nyomogatom a tévé távkütyüjét. Véletlenül rászaladok Friderikusz Sándorra. Kornis Mihállyal beszélget. Kornis ötvenhatról mesél. Szépen beszél. Azt mondja, a saját szemével látta, hogyan adták életüket a hazáért a fiatalok. Mire Friderikusz kijelent egy olyan kérdést, hogy na de a mártírok ugye nem segítenek abban, hogy kilábaljunk a bajból. Itt álljunk meg egy pillanatra.
Álljunk meg, mert az értetlen riporter mondata három fontos tényről árulkodik. Az egyik, hogy a mai köztudat a hősi halált értelmetlennek érzi. A másik, hogy csak az a jó, ami "előrébb visz", ami a kilábalás, a fejlődés, a tervezett jövő felé mutat. A harmadik pedig e kettő titkos kapcsolata. Nézzük sorjában.
Az, hogy az ember a hazájáért életét adja, az ókori Hellászban természetes volt. Ismerjük a spártai anyák búcsúmondatát, és tudjuk azt is, hogy a régi görögök szerint csak az az ember mondható boldognak, aki életét boldogan fejezi be, aki boldogan hal meg. Amíg az utolsó életpillanat el nem következett, hübrisz volna, ha boldognak éreznénk magunkat. Ebből az következik, hogy – mivel saját halálát senki nem látja – a boldog élet pecsétjét a közösség, a polisz üti rá az egyén elmúlt életére. A boldogság tehát közösségi fogalom. Ez az ókorban természetes volt, hiszen a magánembert, a közösséggel nem tartó lelket – amelynek idiótész volt a neve – tévúton járó kergének tartották. Arisztotelész a Politikában kifejti, hogy a legfőbb jó az, ami a polisznak jó. Ennek értelmében a legboldogabb halál a közösségért való halál volt. Ez a haláltudat, ez a közösségi morál élt bennünk, magyarokban is, körülbelül 1956-ig.
Az individualizmus térhódításával mindez megváltozott. Az emberélet mindinkább a belső, elszigetelt lélektérben zajlott, az egyének lefűződtek a közösségről. Marx leírja, hogyan ment végbe az elidegenedés, a francia egzisztencialista írók, filozófusok és filmesek pedig már a végső stádiumról tudósítanak.
Ami ma zajlik, az az utolsó utáni stádium:
most kavarják az atomizálódott lelkeket masszává. Ez a takony lesz a végső. A kavarás álnevei: demokrácia, fogyasztói társadalom, tömegmédia, virtuális valóság. Az individualizmus "a valódi centrumon kívüli illuzórikus centrum létrehozása, egy olyan Én törvényszegő követelése, amely csupán a test halandó énje és tisztán természeti képességek következtében létrejött konstrukció" – mondja Julius Evola.
Hogy csak az olyan emberi cselekvésnek van értelme, ami "előrébb visz", az a fejlődés képzetén alapul. Társadalmi fejlődésnek azt nevezzük, amikor a társadalom valami előre kiszámított irányba taszigálja önmagát. Ennek legperverzebb formája a gazdasági-technikai fejlődés, amely ma kizárólagos fokmérője egy társadalom állapotának. Ez az ember létérvényét a megcsinálás, a techné szintjére süllyeszti, és nem vesz tudomást a szellem primátusáról. A technika annak a nyüzsgésnek a szervezett rendje, amelyet az értelmét vesztett élet talál ki magának. Az, hogy "csak" létezzen, az embernek már kevés. Kipörgött a centrumból, beleszédült a semmibe, és már mindene a tevékenykedés, a kavarás. A mai ember azt hiszi, csak az létezik, ami "pörög" és "dübörög".
A beavatottak azonban tudják, hogy éppen az nem létezik, amit a mai korszellem par excellence létezőnek vél. (Ez az indiai-hamvasi viparyaya, a dolgok megfordulása.) Mert ami részesül a létből, az önmagában elegendő, nyugvó, teljes. A szellem látja, hogy a lét mozdulatlan.
Csakis a szellem felől lehet megpillantani, hogy mindaz, ami pörög és dübörög, halott. Spengler szerint a civilizáció a kultúra haldokló szakasza. Ennek a végnapjait éljük. És most, a történet végén – mint szélben imbolygó lampion – fölfénylik Friderikusz Sándor. Ő a korszellemet képviseli, a szellemtől elszakadt gondolkodást. Individualista és technokrata. Hogy miben áll a kettő fentebb jelzett titkos kapcsolata? Abban, hogy sem az individuumnak, sem a technizált világdübörgésnek nincs középpontja. Amerre csak nézünk, mindenütt periféria. Felületaktív anyagok. Hab.
Szellem az, ami a centrumból irányít. Boldog. A korszellem az, ami önmaga felületén rohangál. Technikás, gazdag, üres. Korunk hőse a téves személyiség.