Szerző: Boldogsag » 2011. júl. 29., pén. 8:20
Régen olyan tehenek éltek a földön, akik minden kívánságot teljesítettek. Az ilyen tehén neve szurabhi vagy kámadhenu. A Mahábhárata (Adi 177) elmondja egy ilyen, nagyon híres tehén történetét:
Visvámitra gazdag király volt, aki igen nagy hadsereggel és megszámlálhatatlanul sok málhás állattal rendelkezett. Egy alkalommal a barátaival és a minisztereivel együtt az erdőben vadászgatott. Őzeket és vadkanokat öltek, még a veszélyes mocsarakba is behatoltak a zsákmány után. Estére kelve elfáradtak és megszomjaztak; így érkeztek meg a bölcs jógi, Vaszistha remetetanyájára.
Vaszistha nem volt közönséges jógi, hiszen Brahmá elméjéből született, és mindenkinél kiválóbb volt itt a földön. Most azonban nagyon előzékenyen fogadta a királyt, hogyléte felől tudakozódott, vízzel és mindenféle étellel kínálta. Nemcsak Visvámitrát vendégelte meg, hanem az összes barátait, a minisztereket, egyszóval az egész vadásztársaságot.
Hogyan volt ez lehetséges?
Vaszisthának volt egy tehene, aki minden kívánságot teljesített. Csak annyit kellett mondania, - Adj nekem gyümölcsöket, adj gabonát, adj vajat, - Nandiní azonnal megadott mindent, amire szüksége volt. Nandiní még akkor sem jött zavarba, ha drágaköveket vagy értékes ruhákat kértek tőle. Mennyei származású volt, és nem ismert lehetetlent.
Visvámitra álmélkodva nézte ezt a hatlábú tehenet. Arányos termetű volt, hófehér szőrén megcsillant a holdsugár. Nagy szemei voltak, hibátlan alakja, formás tőgye, jólfejlett szügye. Addig nézte ezt a csodálatos állatot, hogy egyszer csak megkívánta, és így szólt Vaszisthához: - Kedves bráhmana, add nekem ezt a tehenet. Tízezer közönséges tehenet adok érte, vagy akár az egész királyságomat. Kérj, amit akarsz, csak add nekem Nandinít.
Vaszistha azonban elutasította:
- Ezt a tehenet nem magamnak tartom. Csak azért van itt, hogy minden jóval elláthassam a félisteneket, az ősatyákat és azokat, akik vendégségbe jönnek hozzám. Azért van itt, hogy mindig legyen elegendő tej és olvasztott vaj az áldozatokhoz. Nandinít nem cserélhetem el még tízezer királyságért sem.
Visvámitra megharagudott, és a szemei egészen vörösek lettek.
- Én bizony ksatrija vagyok, király vagyok, nem szoktak meg, hogy nemet mondjanak nekem. Ha nem adod ide a tehenet szép szóra, elviszem erőszakkal.
Vaszistha tudta, amit tudott - alig észrevehetően elmosolyodott, és csak ennyit mondott: - Hatalmas király vagy, nagyon erős karú harcos vagy; tedd azt, amit kívánsz, ne is töprengj rajta.
Visvámitra habozás nélkül megragadta a holdfehér tehén kötőfékét, rángatni kezdte, és amikor Nandiní nem engedelmeskedett, még egy bottal is végigvágott rajta. Nandiní szánalmasan feljajdult, és közelebb lépett Vaszisthához.
- Hallom én a sírásodat, - mondta a bölcs jógi, - de mit tehetnék? Nem vagyok én harcos. Én csak egy megbocsátó bráhmana vagyok.
Nandiní könyörögni kezdett: - Tisztelt uram, nagyon félek ettől a királytól és a hadseregétől. Rajtad kívül nincs más védelmezőm, miért viselkedsz velem ilyen közömbösen?
- A ksatriják hatalma a fizikai erejükben van, - jegyezte meg Vaszistha türelmesen, - a bráhmanáké pedig a megbocsátásban. Elmehetsz, ha kedved tartja.
- Tisztelt uram, - könyörgött tovább a tehén, - ne hagyj el engem. Ha nem hagysz el, nem hurcolhatnak el erőnek erejével.
- Áldott Nandiní, - mondta a bölcs, - én nem hagylak el. Maradj itt, ha tudsz. Borjadat máris megkötözték egy erős kötéllel, elviszik innen.
Amikor a tehén meghallotta ezt a szót, "Maradj!" fölemelte a fejét és olyan indulatba jött, hogy félelmetes volt rátekinteni. Haragtól vörös szemekkel, vad üvöltéssel rontott Visvámitra katonáira. Előbb csak a farkából hullottak égő parazsak, majd valamennyi testrészéből egész hadtestek törtek elő: Palhavák, Sakák, Dravidák, Javanák, Kiráták, Húnák - ki tudná néven nevezni őket.
Ezek az állig felfegyverkezett harcosok alighogy megjelentek, rátámadtak Visvámitra embereire - mindegyikükre öt vagy hét jutott. Visvámitra rémült katonái nem is gondoltak ellenállásra, hanem szanaszét futottak, a szélrózsa minden irányába. Nandiní, a mennyei tehén hetvenhét mérföld távolságra kergette őket.
Visvámitra elszégyelte magát, és így gondolkodott: - Hát csak ennyit ér a ksatriják vitézsége? Az igazi hatalom a bráhmanáké. Ha megvizsgálom, mi az erő és mi a gyengeség, azt kell mondanom, hogy az igazi erő a lemondásban van.
Visvámitra még abban a pillanatban lemondott a királyságáról, minden pompáról, hátat fordított a világi élvezeteknek, és a jógát kezdte gyakorolni. Szilárd elmével, nagy elszántsággal és kitartással gyakorolt, és az egész világot kitöltötte ragyogásával. Együtt itta a szómát Indrával, a félistenek királyával, és végül a bráhmanák közé emelkedett.
Dátum: 2005. június 02. csütörtök, 09:00 Küldte: boldogsag