Szerző: tami » 2011. márc. 17., csüt. 13:50
5. A „történelmi Jézus” és az apostoli kor
A katolikus teológia mindig elismerte, hogy a Bibliában foglalt kanonikus könyvek mellett a hagyomány is lehet a kinyilatkoztatás forrása.[9] Így pl. több mariológiai eseményről tudunk, amelyek az újszövetségi könyvekben nincsenek feljegyezve.
Hiszen a Biblia kanonikus könyvei is eredetileg egy ideig szóbeli hagyományként terjedtek. A kereszténység első négy századában számos hagyomány létezett, amelyeket később írásba foglaltak. Ezeknek az iratoknak azt a részét, amelyek nem kerültek be a kanonikus Bibliába, apokrifeknek nevezzük. Az apokrif irodalom nem föltétlen tartalmaz teológiai tévedést vagy történelmi helytelenséget. Keletkezésük különböző okokra vezethető vissza. Néhány irat célja, hogy Jézus vagy az apostolok életéből bizonyos aspektust kiemeljen. Ismét mások az író saját lelki tapasztalatát vetítik vissza Jézus és apostolai életébe. Megint más iratok pedig csupán szórakoztató célt szolgálnak. Mivel az egyház már az apostoli időkben sem volt teljesen egységes, a különböző csoportok megörökítették saját értelmezésüket és elgondolásukat. Ez a folyamat még a kanonikus irodalomban is észlelhető a ránk maradt másolati kéziratok sokféleségében. Vannak csupán másolási hibák, de feltételezhető, hogy a különböző csoportok - néha észrevétlenül is - meghagyták nyomukat néhány szó betoldásával, vagy elhagyásával.
Témánk számára fontos megjegyezni, hogy a különböző minőségű apokrif irodalom nagyon értékes lehet, mert tartalmaz olyan információt, amelyet nem találunk a Biblia ismert könyveiben. Így például Jézus és az apostolok ételét illetőleg. Ezeket az Újszövetség vagy elhallgatja, vagy csak egyirányúan (azaz a húsevő irányban) közli, mert nem tartja fontosnak. Az apokrifekből eredő új információ friss levegőként hat az olvasóra, s a jó hír ebben az, hogy többnyire ezek nincsenek ellentétben a Biblia tartalmával, csupán azt kiegészítik.
Az apokrif irodalom jelentős hányada gnosztikus irányzatú. A gnózis görög szó, „tudás”-t jelent. Irodalma nagyrészt misztikus kinyilatkoztatást, vagy eseményt tartalmaz. A gnoszticizmus eléggé elterjedt volt az első három század keresztényei közt. Számukra Jézus tanítása misztikus ösvényt képzett, amelynek valódiságáról egyéni, benső tapasztalatok útján (azaz ezoterikus módon) lehetett csak meggyőződni. Velük szemben álltak azok, akik úgy érezték, hogy a gnosztikus „tudás” nem verifikálható kellőképpen és ezért inkább a látható világban és ész-szerű hittételekben bíztak. Ezek voltak az ortodox, exoterikus irányzat hívei. Egyházatyáink legnagyobb része ebbe az irányzatba tartozik, bár találunk kivételeket is. A heretikusok ellen küzdők, - élükön Iréneusszal, Hippolitusszal, Tertulliánnal, és Epiphaniusszal - fő feladatuknak tartották, hogy harcoljanak a nem verifikálható misztikus tapasztalatok hívei, azaz a gnosztikusok ellen. De a gnosztikusok sem voltak az egyedüli növényevő csoport. Rajtuk kívül vegetáriánusok voltak még az esszénusok, a nazarénusok és később a maniheusok csoportjainak túlnyomó többsége.
Amint korábban említettük, a lelki élet, ha komolyabban vesszük, megköveteli a belső tisztaságot és a karmikus terhektől való minél nagyobb szabadságot. Ezért láthatjuk, hogy a misztikus életet nagyrabecsülő gnosztikus keresztények többnyire növényevők, amíg az exoterikus hajlamú, ortodox irányzatot kedvelő keresztényeknél az ételre, valamint szeszes italokra nincsenek világos szabályok, az egyén szabadon választhatja életstílusát. Amit pedig az elme szabadon választhat, azt elsősorban az érzékek befolyása alatt teszi, tehát étkezésnél az ízek kerülnek előtérbe az étel minősége és eredetének kérdése előtt. Természetesen, az ortodoxia ebből az okból sem kedvelte azokat a csoportokat, amelyek az étkezésben megkötöttségeket prédikáltak és tartottak. Eltérő tanításaik miatt kemény harcot folytattak ellenük különböző zsinatokon. Az eredmény nem maradt el, a növényevő keresztény csoportok száma egyre csökkent. Az egyház utolsó harcát a középkorban vívta meg a katarok és albigensek ellen. Fontos azonban, hogy tisztában legyünk a ténnyel: a hivatalos egyház sohasem ítélte el formálisan a növényevő életmódot, még akkor sem, amikor a legtöbb vegetáriánus keresztényt „fölszámolta”.
Ennek a folyamatnak egy másik eredménye, hogy a kánonhoz tartozó könyvek meghatározásánál a nem ortodoxnak ítélt keresztény csoportok kedvelt írásait sem vették be az újszövetségi könyvek közé. A tévesnek vélt tanokkal együtt sok jót is fölszámoltak, vagy mint mondják: a fürdővízzel a gyereket is kiöntötték a lavórból… Érdekes megfigyelnünk azokat az elveket, amelyek segítségével az egyház elhatárolta az „inspirált” és „nem inspirált” irodalmat, s a mai napig is újra és újra osztályozza az Újszövetség könyveit, pl. aszerint, hogy „mennyire prédikálják Krisztust” (Luther), vagy megvolt-e a consensus quinquesaecularis, vagy éppen a Konstantin császár ideje előtti konszenzus. Így a mai szentírástudósok egy része hajlik afelé, hogy egy „kánonon belüli kánont” állítson fel, azaz ismerjen el. [10]
Ha tehát ma megkérdezzük, hogy Jézus maga, Keresztelő Szent János és az apostolok vegetáriánusok voltak-e, arra teljes választ csak akkor kaphatunk, ha az összes, vagy lehető legtöbb korabeli irodalmat átkutatjuk. A mozaikból aztán bizonyos információ túlnyomó többsége alapján konstruálhatunk egy képet, amely többé-kevésbé megfelelhetett a valóságnak. Ez legalábbis azoknak a célja, akik a történelmi Jézus megismerésén fáradoznak.
Ezek közé tartozik John Davidson, aki monumentális, több mint 1000 oldalas munkájában, a The Gospel of Jesus. In Search of His Original Teachings[11], összegyűjti és elemzi a számára elérhető összes irodalmat. Ezek közé tartoznak a Holt Tengernél talált tekercsek és a Nag Hammadi kódexek is. Az alábbiakban szeretnénk összefoglalni Davidson e munkájának azt a részét, amelyben elemzi a „ne ölj!”, és így a hústól való megtartózkodás kérdését, amint azt értelmezték Jézus és az első keresztények idejében[12].
Az étkezést illetőleg Jézus személyéről csak közvetett formában értesülhetünk. Elsősorban következtetéssel, hogy az evangéliumokból ismert Jézus, csakis szeretetteljes, megbocsátó és könyörületes lehetett. Nehezen lehetne róla elképzelni, hogy ártana bármelyik teremtményének is, még kevésbé, hogy azt megölné, húsát tányérjára tenné és megenné. Mint ahogy lehetetlen őt elképzelnünk revolverrel, késsel vagy karddal a kezében, mert ezek az eszközök (fegyverek) mind az erőszak szimbólumai és eszközei, Jézus pedig a megtestesült erőszakmentesség. Davidson helyesen mutat rá, hogy az a Jézus, aki a farizeusok életének kettősségét gyakran ostorozta, nem fog saját maga ugyanabba a hibába esni, mint ők. Egyszerűen lehetetlen elképzelnünk Jézust, mint vadászt, vagy egy vágóhídon dolgozva.
Ha többet akarunk megtudni az isteni Mesterről, tanulmányoznunk kell közvetlen vagy közeli környezetét: Így Keresztelő Szent Jánost és tanítványait, akiknek étkezési szokásairól több adat maradt ránk mind a bibliai, mind pedig a nem bibliai irodalomban. Keresztelőről azt mondja Máté evangélista, hogy „János teveszőrből készült ruhát viselt, csípőjét pedig bőröv vette körül, sáska és vadméz volt az eledele” (3, 4). Márk majdnem szó szerint ugyanezt ismétli (1,6). Érdekes megfigyelnünk, hogy Lukács evangéliuma hallgat erről, de az angyal szájába adja a jövendölést róla: „Mert nagy lesz az Úr előtt, bort és mámorító italt nem fog inni” (1,15).
Az első palesztin keresztényeket ebionitáknak hívták. Az „ebionim” (héber, többesszám), ami „szegények”-et jelent. Ők saját magukat nevezték kezdetben így a hegyi beszéd „lelki szegényei” értelmében. Evangéliumuk szerint Keresztelő Szent János élelme „manna ízű vadméz és olajba mártott tészta” volt [13]. Young rámutat arra, hogy a sáska nem lévén vegetáriánus étel, a biblikusok nagy része feltételezi, hogy a „sáska” (akris) szót a vegetáriánus keresztények kicserélték „tésztá”-ra (egkris-re)[14]. Ugyanakkor az is lehetséges, hogy a második század közepéről származó Ebionita Evangélium adatait használva a később leírt kanonikus könyvekben történhetett a változtatás. Josephus szerint Keresztelő Szent János „gyökereken, növény töveken és gyümölcsön élt”, s „a szeszes italt még maga közelébe sem engedte”[15]. Vegetáriánus életmód és kereszténység IV.
Epiphanius Hippolitusz és Tertulliánuszt követve, valószínűleg tévesen, egy bizonyos „Ebion”-ról és tanítványairól beszél, akik „irtóztak a húsevéstől (s csak) vizet isznak”.[16] Az „ebion” név, („szegény”), amelyet néha Jézusra is alkalmaztak, különben a holt tengeri tekercseken is előfordul az Igazságosság Tanítójával kapcsolatban. Davidson szerint ez valószínűleg gyűjtőnév lehetett, melyet általában a „misztikusokra” használtak. [17]
Davidson rámutat arra is, hogy Philo, Josephus és Szent Jeromos tanúsága nyomán tudjuk, hogy még több hasonló ezoterikus keresztény csoport létezett, mint pl. a palesztin esszénusok, vagy a nazarénusok. Közös jellemzőjük, hogy mindegyik csoport növényevő volt. S mivel ők közvetlen „leszármazottai” voltak Jézus tanítványainak Palesztinában és környékén, valószínűleg jobban tükrözték Jézus tanítását, mint a Szent Pál által formált közösségek.[18]
Szent Péterről főleg a Kelemeni Beszédekben (Clementine Homilies VII: III) és a Kelemeni Felismerésekben (Clementine Recognitions VII: VI) olvashatjuk, hogy életmódja egyszerű, és hogy vegetáriánus ételeken él. Jakabról „az Úr testvéréről”, akit meg kell különböztetnünk Jakab apostoltól, azt mondja Hegesippus, hogy az apostolokkal közreműködve részt vett az egyház vezetésében. „Születésétől kezdve szent volt, bort nem ivott, sem bármi féle szeszes italt, sem húst nem evett” [19].
Alexandriai Kelemen szerint Máté „magokat, mogyorót és zöldséget evett hús nélkül” (Instructor II:1). Szent Tamás apostolról a Tamás cselekedetei-ben olvashatjuk, hogy „csak kenyeret evett”, vagy „kenyeret sóval” (Acts of Thomas 20 és 104). A Kelemeni homiliákból pedig megtudjuk, hogy János apostol nem csak hogy növényevő volt, de arra is nagyon ügyelt, hogy saját keresetéből éljen és saját maga vásárolja meg az ennivalóját (Clementine Homilies XII: I-II, XII: XII-XIII), amely nagyon is összhangban van Szent Pál instrukciójával (2Tesz 3,6-12).
Davidson rámutat arra a tényre, hogy valójában Szent Pál volt a felelős a kereszténység első megosztásáért és pedig az által, hogy eltávolodott a vegetáriánus életmódtól. Nem föltétlen maga az apostol személyesen, hanem az az engedménye, hogy a pogányságból áttérőknek annál könnyebb, minél kevesebb akadályt kell áthidalniuk a keresztség felvétele előtt. Ugyanezen az alapon a körülmetélés sem maradt szükséges követelmény a keresztséghez. A Rómaiakhoz írt levél alapján világosan láthatjuk álláspontját. A növényevés „gyengeség”, mondja Szent Pál (14, 2-3). Mégsem engedi meg híveinek, hogy kritizálják vagy elítéljék egymás meggyőződését (14, 13-14), mert szerinte „minden étel tiszta ugyan, de ártalmára lesz annak az embernek, aki botrányt okozva eszik” (14,20). Más szóval, ha étkezési szokásaink valakinek nem tetszik, akkor az azt jelenti, hogy nem viselkedünk szeretetteljesen (Róm 14, 2-3 és 15). Ez természetesen nem más, mint hogy Szent Pál itt „a mások kedvében járás és az új megtérők szerzése érdekében megalkuszik a misztikus ösvény kárára”[20], mint Davidson mondja. A „mindenkinek mindene lettem” elv (1 Kor 9,22) jól hangzik, de nagy árat kell érte fizetni. Ez meg is történt. Pál „fölhígította” Jézus tanítását s így megteremtette annak alapját, hogy a kereszténység vallássá formálódjon. E folyamat első áldozatai: a vegetáriánus és az alkoholmentes életmód[21]. Az apostol figyelmezteti Timóteust, hogy vigyázzon az „álprófétákra”, akik „tiltják a házasságkötést és bizonyos ételek fogyasztását (értve alatta a húseledeleket), jóllehet ezeket azért teremtette az Isten, hogy a hívő és igazságot ismerő ember hálaadással fogyassza” (1Tim 4,3). Ezek szerint mindent lehet enni, csak hálát kell érte adni. Mindent lehet tenni és élvezni, mert mind Isten teremtménye (!). Figyelemreméltó logika!
Most ismét visszatérhetünk Jézushoz és feltehetjük a kérdést: evett-e Jézus halat? A hal-evő szakaszok János 21,1-14 és Lukács 24,41-43-ben találhatóak. Úgy tűnik, hogy ezek a húsevő és húst-nemevő csoportok közti ellentét nyomán született hozzáadások az evangéliumhoz, legalábbis ez a helyzet János evangéliuma esetében, amelyről látni, hogy eredetileg a 20. fejezet végénél fejeződik be, s az azt követő rész csupán „betoldás”. A hozzáadott részek fő témája a halfogás, halölés, főzés és evés. Belső alaptörvényül szolgál a hozzáadásra a tény, hogy az író világos szándéka nem annyira a feltámadt Mester jelenléte, mint az, hogy a Mester halat evett (!). Valóban túl átlátszó és lehetetlen szándék. Ki tudja valóban elképzelni a helyzetet? Miután a tanítványok látták Mesterük szenvedését és halálát a kereszten, majd megélték a föltámadt Jézus jelenlétét, elképzelhető, hogy a halfogás után nem a Mesterrel törődnek és társaságát élvezik, hanem leülnek a sötétben halakat számolni?! Ez a hal-történet valahol nem illeszthető a képbe…
Péter látomása, amely az Apostolok Cselekedeteiben található (19, 9-15), szintén ilyen Pál-táborbeli betoldás lehet, amelynek a fő szándéka arra való késztetés, hogy a pogányok köréből is szabad és kell is befogadni embereket a keresztséghez. Másodlagosan azonban a húsevő tábor számára segítség, mivel Péter a látomáskor éhes volt, s enni akart. Erre mindenféle nem-vegetáriánus „étel” jelenik meg előtte.
A csodálatos kenyérszaporítást illetőleg Davidson helyesen mutat rá egy érdekes tényre, amelyből majdnem teljes bizonysággal láthatjuk, hogy a csodában szereplő „halak” szó is későbbi betoldás. Az alapigazság abból világlik ki, hogy a késő 2. századbeli Iréneusz, akinek vegetáriánus ellenes nézetei köztudomásúak voltak, csupán csak kenyérről beszél, és pedig két különböző helyen is: Jézus „megetette a sokaságot öt kenyérrel és tizenkét kosár morzsa még maradt is”[22]. Majd ismét: „Urunk miután megáldotta az öt kenyeret, 5 ezer embert lakatott jól vele”[23]. Elképzelhető, hogy ha halakról is tudott volna Iréneusz, elmulasztotta volna említésüket?
A fenti gondolatok bár nem bizonyítják, hogy Jézus valóban vegetáriánus volt, csupán megkérdőjelezik azokat az érveket, amelyeket a keresztények évszázadokon át szemük előtt tartottak annak igazolására, hogy saját maguk állatok húsát fogyasszák. Mert hiszen Jézus is evett…(!)
A történelmi Jézust kutatók táborában, főleg a holt tengeri tekercsek felfedezése után, a 20. század derekán remény ébredt arra vonatkozóan, hogy be lehet bizonyítani Jézus vegetáriánusságát. Azt gondolták, hogy ha megállapítható, hogy Jézus tagja volt a qumrani közösségnek, - mely úgy nézett ki, hogy vegetáriánus közösség volt -, akkor bizonyítható ez a feltevés. Sőt, egyesek szerint a tekercseken említett „Igazságosság Tanítója” sem lenne más, mint Jézus maga. Ebbe az irányba haladnak, és ezeket a gondolatokat kísérlik meg teljességükben, vagy csak részben kidolgozni Charles Vaclavik[24], Upton Clary Ewing[25], valamint Székely Edmond[26].
Richard Allan Young azonban megkérdőjelezi ezeket a törekvéseket, rámutatva a nehézségekre[27]: Először is nagyon valószínűtlen, hogy Jézus esszénus volt, mert ismerjük a rituális tisztaság szabályaival kapcsolatos szabad nézeteit, vagy inkább azok elvetését. A qumrani közösségben viszont ezt igen fontosnak tartották. Az esszénusok nem ültek volna le nyilvános bűnösökkel egy asztalhoz. Ami pedig az esszénusok diétáját illeti, az egyik holttengeri tekercs, a Damascus Do*****ent elárulja, hogy ha nem is mindig, de néha ettek húst[28]. Egyébként is, ha Jézusról nem tudjuk biztosan, hogy maga esszénus volt-e, vagy inkább majdnem biztos, hogy nem volt az, akkor mindegy, hogy az esszénusok ettek, vagy nem ettek húst, legalábbis a mi témánkhoz nem szükséges azt tovább kutatni.
Ebből a példából láthatjuk, hogy a történelmi Jézus kérdése még ma is milyen bizonytalan alapokon áll. Az elmúlt százegynehány év alatt sem javult sokat a helyzet. Albert Schweitzer híres munkájában, The Quest for the Historical Jesus (1906), kimutatta, hogy az egész törekvés mennyire kérdéses. Jézus teljes, történelmi hűségű alakja nem érhető el ma már, csupán többé-kevésbé szubjektív kivetítése Jézus ideális képének, amely szükségszerűen nagyon is különböző, - írók és korok szerint. Mégis, a törekvés megmaradt, mert az ember nem szívesen teszi le életét egy nem teljesen tökéletes Mester kezeibe. A mi témánknál pedig ez azt jelenti, hogy Jézus valóban vegetáriánus volt, vagy legalábbis annak kellett volna lennie…
Rev.Dr. Deák István
Görög katolikus lelkész, Torontó, CA