Oldal: 1 / 1

Az ősi India tanítása a környezetvédelemről

HozzászólásElküldve: 2011. szept. 28., szer. 22:10
Szerző: Boldogsag
Dátum: 2006. május 06. szombat, 08:00 Küldte: Boldogsag



A környezet miatti aggodalom, a környezetvédelem nem új dolog.
Erre vonatkozó intelmeket találhatunk Rohini (Szilágyi Márta) tanulmányában is

Sokan azt gondolják, hogy az élettel, az emberi tevékenységekkel
elkerülhetetlenül együtt jár a környezet szennyezése. India régi
szentírásai azonban azt mondják, igaz, hogy az ember képes arra, hogy
tönkre tegye a világot, de ez egyáltalán nem elkerülhetetlen. Semmi baj
nem volt ezen a földön, amíg az ember harmóniában élt az isteni renddel.



Az egyik Puránában, a Dévi Bhágavatában (6.11.19-54) a következőket olvashatjuk:
A Váju Purána, egy nagyon régi indiai szentírás elmondja, hogy a Szatja
jugának nevezett aranykorban mindig kellemes volt az időjárás, nem volt
sem túl hideg, sem túl meleg, nem volt sem nagy esőzés, sem szárazság.
Nem voltak törvények, mert az emberek maguktól is erényesen éltek. Nem
építettek falvakat vagy városokat, és nem kellett dolgozniuk azért,
hogy megéljenek. Azokat a nedveket fogyasztották, amiket a föld adott.
Ezek a nedvek olyan csodálatosak voltak, hogy az emberek nem ismerték a
betegséget, és nagyon hosszú ideig éltek. Nem volt gyűlölet,
irigykedés, mindenki egyenlő volt. Világi célok helyett az emberek
önmegvalósításra és felszabadulásra törekedtek.

"Amikor a Szatja juga megkezdődik, és a Kali juga véget ér, az átfedési időben
az erényes, emelkedett lelkek leszállnak az égből, és ismét
megszületnek a földön, és amikor a Kali juga kezdődik, és a Dvápara
véget ér, a gonosz lelkek jönnek föl a földre a poklokból… Akik a
Tretában jók voltak, emberekként születnek meg a Szatja jugában; a
Szatja juga gonosz emberei a Kali jugában fognak élni…




A Szatja jugában a meditáció természetes módon hozta létre a
kapcsolatot a felsőbb világokkal, biztosította az intuitív tudást. De
egy idő után az emberek nem elégedtek meg az így szerzett ismeretekkel;
azt gondolták, hogy a tudatos ismeretszerzés megnöveli a
lehetőségeiket. Elfordultak a meditációtól, és hajszolták a tudást. Azt
hitték, ha elég tudásra tesznek szert, nem lesz szükségük Istenre, és
maguk irányíthatják a bolygó életét. Ekkor azonban váratlanul sűrű
felhők jelentek meg, elsötétült az ég, és eleredt az eső. Az esőtől
óriásira növekedtek a növények, még a füvek is akkorák lettek, mint a
fák. A folyók kiáradtak, az iszappá vált föld már nem adott tápláló
nedveket. Az emberek azon éltek, amit a fák adtak: gyümölcsön és mézen.
Fakéregből ruhát készítettek, faágakból házakat építettek az eső és a
hideg ellen. Aztán az erősebbek kisajátították maguknak a legszebb
fákat, és a legjobb lakóterületeket a dombokon vagy tavak közelében. A
Treta jugában megjelent a társadalmi egyenlőtlenség.
A Szatja jugában a papok jól ismerik a Védákat, mindig odaadóan imádják
Istent, buzgó vággyal szolgálják Dévit, lelkesen ismétlik a Gájatrit és
a Pranavát, a Gájatrin meditálnak, mindig csendesen ismétlik a Gájatrit
és a Mahábídzsa-mantrát (Om). Minden faluban templomokat építenek,
igazat mondanak, kegyesek, tiszták, odaadóan végzik a munkájukat. A
harcosok mindig úgy cselekszenek, ahogyan a Védák parancsolják,
megvédik az alattvalókat. Mások művelnek és kereskednek, az egyszerű
emberek pedig a többieket szolgálják. Mindenki Dévit imádja, a
legfelsőbb energiát.”

A Dvápara jugában eltűntek a csodálatos fák, amelyek mindent megadtak,
amire az embereknek a megélhetésükhöz szükségük volt. Most már
termeszteni kellett a növényeket, és ez kemény munkával járt. Az
emberek elvették az állatok szabadságát, dolgoztatták és kínozták őket.
Aztán egyre gonoszabbak lettek, folyton harcoltak, kié legyen a folyó,
a föld, a hegy. A hatalom lett a jog. A földanya nem nézhette tovább az
emberek gonoszságát, és nem adott több gabonát. Nem adott egy szál
füvet sem. Az éhínség és a nyomor ráébresztette az embereket arra, hogy
semmire sem mennek Isten nélkül. Felhagytak a büszkeséggel, és
Brahmától, a teremtőtől kértek segítséget.

Brahmá tehénné változtatta, és megfejte a földet: most ismét volt
minden, gabona, gyümölcs, erdő, tej, minden, ami az embereknek kellett.
Brahmá azonban nem akarta, hogy az emberek ismét harcolni kezdjenek
egymással, ezért bevezette a törvényeket. Előírta az erényes
viselkedés, a társadalmi élet szabályait, és megkövetelte az
emberektől, hogy gazdag áldozatokat végezzenek. Brahmá azt mondta az
embereknek, nem bánja, ha sokat szereznek, de akkor sokat kell adniuk
is, végezzenek nagy áldozatokat. Arra tanította az embereket, hogy ne
ragaszkodjanak semmihez, amit ebben a világban szereznek.

A Dvápara jugában mindenütt lobogtak az áldozati máglyák. India
történeti írásai, például a Mahábhárata (Dróna Parva) még mindig
emlékeznek a tizenhat királyra, akik példamutatóan végezték az
áldozatokat és az adományozást: Marutta, Szuhótra, Puru, Sivi, Ráma,
Bhagiratha, Dilipa, Mándhátá, Jajáti, Ambarisa, Sasabindu, Gaja,
Rantidéva, Bharata, Prithu és Parasuráma. Sajnos ők a példaképek közös
sorsára jutottak: csodálják, de nem követik őket.

Az emberek egyre kevésbé akartak lemondani arról, amit megszereztek. A
Kali jugában az emberek *****arok, még azt sem adják oda szívesen, amire
egyáltalán nincs szükségük. Az emberi önzés odáig fokozódott, hogy még
a családjuktól is sajnálják a pénzt. Azé a hatalom, aki gazdag. Mindent
meg szabad tenni, ami gazdasági haszonnal jár. Az embereket nem
érdeklik sem a lelki célok, sem a tudás; nem végeznek áldozatokat; azt
hiszik, nem élnek tovább 60-80 évnél, és az a lényeg, hogy addig is jól
érezzék magukat. Időről időre megjelenik egy nagy tanító vagy próféta,
aki megpróbálja a lehetetlent, és rájuk szól: Emberek, álljatok meg! De
a nagy tanítók a vesztőhelyen végzik, jobb esetben csak kigúnyolják
őket.

Az egyetlen reménysugár a Puránákban, hogy a Kali juga már nem tart
sokáig, kevesebb, mint 427.000 év, ami az indiai szentírásokban csak
egy pillanat. Ekkor Isten eljön lovas harcos formájában, megöli a
gonoszakat, és ismét létrehozza az aranykort a földön.

El tudjuk-e pusztítani a földet? Az indiai szentírások azt mondják,
hogy nem. A jugák állandóan ismétlődnek, és 1000 juga annyi, mint
Brahmá egyetlen nappala, vagyis 4,320.000.000 földi év. Ekkor részleges
pralaja következik. Pralaja azt jelenti, felbomlás, visszaolvadás. Az
anyagi teremtés visszaolvad Brahmába, aki 4,320.000.000 éven át alszik.
Amikor Brahmá felébred, ismét kibocsátja magából az egész világot, ezt
nevezzük teremtésnek. Ahogyan a Bhagavad-gítá mondja:

„Kezdetbe n minden élőlény megnyilvánulatlan, középső szakaszában megnyilvánul, majd ismét megnyilvánulatlan lesz.” (2.28)



Ilyen hosszú Brahmá egyetlen nappala és egyetlen éjszakája, és összesen
100 évig él, amelyben 360 ilyen hosszú nap van. Ezután teljes pralaja
következik, de ez sem megsemmisülés; az univerzum visszatér a
megnyilvánulatlanba, hogy aztán, egy új Brahmá vezetésével, ismét megnyilvánuljon.

Lehet, hogy azt gondoljuk, a világ mindig megsemmisül, és újra megteremtődik,
de az isteni tervben nincs benne az, hogy ember elpusztíthassa azt,
amit Isten teremtett. De nincs benne az isteni tervben a mérhetetlen
emberi önzés sem, ami számos szörnyű helyzetet teremthet.



Az önzésnek két ellenszere van. Az egyik a filozófiai felismerés: az
élőlény, az ember nem azonos a testével. Nem a földön kell keresnie a
boldogságát, és nem itt van az otthona. A másik egy gyakorlati szabály,
és ennek a neve ahimszá, szó szerint, nem-ártás. Lehet, hogy sokan nem
értik a filozófiát, vagy el sem tudják képzelni, hogyan lehet a
filozófiai tanításokat a gyakorlatban megérteni, de az ahimszát nem
nehéz megérteni.

Himszá na karoti, iti hindu.
Hindu az, aki senkinek nem árt. Ne ölj. Ne bánts
meg senkit, nemcsak tettben vagy szóban, de gondolatban sem. Ne végy el
többet, mint amennyire közvetlenül szükséged van. Ne hordd el a köveket
a hegyekből, hogy palotákat építs, amikor egy kunyhó is megteszi. Ne
szakítsd le gondatlanul az út szélén termett virágokat. Szinte
lehetetlen felsorolni, hogy mi minden tartozik az ahimszához. A
dzsaináknál mindig van seprű, fölseprik maguk előtt az utat, nehogy
véletlenül rálépjenek egy hangyára. Megszűrik a vizet és a levegőt.
Lehet, hogy ez extrém felfogás, de az lenne az igazi paradigmaváltás,
ha mindig ezt a parancsot tartanánk szem előtt: Ahimszá. Ne árts.

Kapcsolódó linkek

· Cikk keresés: Környezetvédelem
· Küldte: Boldogsag
A legolvasottabb cikk ebben a rovatban: Környezetvédelem:
A fenntartható fejlődésért: XIII: globalizáció


Cikk értékelése

Átlagolt érték: 5
Szavazat: 6



Értékeld ezt a cikket:









Beállítások


Nyomtatható változat



Kapcsolódó rovat