Dátum: 2007. április 06. péntek, 09:00 Küldte: ata
Két éve, hogy elhagytam a húsevést. Amikor kérdezték, vegetariánus vagyok-e, viccesen mindig azt válaszoltam, nem, csak nem eszem húst. (ma rájöttem, igazat mondtam)
Ritkán (a két év alatt talán 6-7 szer) mégis megesett még velem, hogy elcsábultam a régi ízekre.
Ilyenkor bármily furcsa, nem kirántotthúst, borban párolt bordát, egybensültet, ropogós kacsapecsenyét, pisztrángot citromkarikákkal, esetleg sorrel locsolt csülköt kívántam meg, hanem a legszemetebb, tán legkárosabb vackok egyikét, a virslit.
Virsli, vajaskenyér, mustár. Régi idők május elsejei menüje, katonakonyhánk (mely végetvetett első 2éves húsnemevésemnek) reggelije. És azt hiszem talán az első finomság, tápláló húskészítmény, melyet félreinformált, jóhiszemű édesanyám szeretettel, és szíve minden jószándékával nyújtott nekem, hogy nagyra nőljek, és erős, egészséges emberré váljak.
Utolsó ilyen elcsábulásom vasárnap volt. Csupa jóindulatból, és figyelmességből kaptunk sült csirkemályat a szomszédtól. Senki nem ette, sajnáltam kidobni. Régen szerettem. Azt hiszem akkor D vitamin, és vas forrásaként ezt is elég hamar le kellett nyelnem.
Hatások? Ó igen! Duzzadt mandula, székrekedés, fáradtság, 3 reggelen nem bírtam időben magamhoztérni, és egy jóganyakorlatot sem megcsinálni.
Ma reggel 4-kor kipattantam az ágyból, elindítottam a kenyérsütőt, tornázás, és irány cikkírni. Azt hiszem, a tisztulás befelyeződött, na meg a következmények feldolgozása is.
Mindezek persze az anyag/test szintjén megmutatkozó változások, következmények.
Az ok, mely mélyen a lélekben gyökeredzik, sokkal fontosabb.
De erről később